Mögötte a határ, a folyó

Algeier Wendy, 2018. május 9. | Kertek - emberek

Épphogy nem lépjük át az országhatárt, ahogy megérkezünk Kolozsvári Grandpierre Miklós házához Hontra.

– Enyém az utolsó ház az országban, a kertem mögött már a határt megrajzoló Ipoly ártéri erdeje látszik. A szobrász munkája zajos és poros, városban nem űzhető, még elüldöznének a szomszédok, ezért választottam ezt a tágas, „világvégi” helyet. Pesten születtem, ott is nőttem fel, de sose szerettem a várost, mindig vidékre vágyódtam. Sokfelé – Baján, Révfülöpön – laktam az országban, végül itt, Honton kötöttem ki 1992-ben, azóta itt élek. Húsz évvel ezelőtt vettem ezt a majdnem egyhektáros telket, rajta több építménnyel. A gazdasági épületet galériává alakítottam, a főépületben pedig a lakótér mellett a műterem is helyet kapott.

– A szobrok olykor a kertbe is kiköltöznek.
– De még mennyire. Az időjárás viszontagságait tűrő munkák közül főképp azok, amelyek faragása a kő valamely hibája miatt félbemaradt, azok a kert részévé válnak, mint ez a vitorlájával küzdő hajós, ami a legnagyobb alkotás a kertben. Munka közben derült ki, hogy hibás a kő, nem lehetett befejezni a szobrot, a gyep közepén kapott helyet, uralja a teret.
– Más szobrok szerényen megbújnak, épphogy előbukkannak a fák, bokrok lombja alól.
– Mindig alaposan végiggondolom, hová helyezzem a szobrokat. Többször végigjárom a kertet, figyelem, hol mutatna a legjobban. De az is előfordul, hogy átköltöztetem, ha úgy látom nem él, nem mutat a helyén. A szobrok mellett alapanyagokat is rejt a kert, 2011-ben a fővárostól kaptam hét nagy vörösmárvány-tömböt, majd magam is vásároltam carrarai márványtömböket, amik a kert részei lettek, befogadták, körbeölelték a növények. Valószínűleg életem végéig kitartanak, hiszen egy ekkora tömb megmunkálása évekig is eltarthat.

– A hatalmas kövek mellett egészen apró kristályokat is megmunkál.
– Az ékkőfaragás épp az ellentéte a monumentális munkáknak: a tenyeremben bőven elférő különféle nemes kövekbe – hegyikristályba, ametisztbe, jáspisba, citrinbe – faragok alakokat, arcokat. Az ásványgyűjtés is a szenvedélyem, más azt mondja a kő hideg, rideg, nekem viszont csodálatos alapanyag. Nem tudnék fával dolgozni, hiszen azt megeszi a szú, elkorhad, meg is gyulladhat, nem időtálló, a kő viszont annál inkább.

– Még ez a hatalmas fatönk is szoborszerű.
– Eredetileg szilvafákkal és akácokkal volt tele a kert, többségüket kivágtam, így ezt az akácot is. Muszáj volt kiszedni a tönköt is, mert különben tovább hozta volna a sarjait, ráadásul nehezen korhad, hiába vártam volna, hogy idővel majd eltűnik a tönkje, így inkább kiástam, majd a heroikus munka után rácsodálkoztam gyökereinek szoborszerű szépségére. A kertben maradt, közben jótékonyan körbenőtte a borostyán, és más sziklakerti növényeket is megtelepítettem rajta.

– A fakivágást faültetés is követhette, megszámolhatatlanul sok füzet és örökzöldet látok mindenfelé.
– A kert kialakításakor az vezérelt, hogy jó benyomást keltő, tetszetős teret hozzak létre, ahol jó végigsétálni, akár én magam, vagy valamelyik érdeklődő, megrendelő járja be. Nincsenek nálam különleges növények, ritkaságok, kicsit zavarban is vagyok, mit fognak szólni hozzá a szakavatott kertész látogatók. Sokféle örökzöldet, fenyőkből ötfélét is ültettem, aztán szomorúfűzfákat, mert azok nagyon szeretik az Ipoly miatti magas talajvízszintet. A nagyra növő fák mellé „lassú” növények is kellettek, ezért sok-sok puszpángot telepítettem,  lehet hogy a vesztemre, mert tavaly megjelent rajtuk a puszpángmoly, de egyelőre csak kóstolgatta, nem tette teljesen tönkre őket.
A fák-bokrok mellett még mindig sok hely maradt a gyepnek, vigyáztam, hogy legalább akkora helyet hagyjak mindenütt a növények körül, hogy elférjek a fűnyírótraktorommal. Ügyeltem, hogy maradjanak nagy, „üres”, füves területek is, úgy gondolom, azok is építik a teret. A kert egyik része még fiatal. 2010-ben az Ipoly belátogatott a kertembe, és rajtam kívül még 30 itt élő lakóéba is. A lassan levonuló ár miatt sok növény kipusztult, mintegy 20 fenyőfa, 30 puszpángbokor és 10 tuja esett áldozatul, így az újonnan telepítetteknek még idő kell, mire utolérik a megmaradtakat.
Munkaigényes, sok törődést kívánó növényem kevés van, a rózsaágyás az egyik ilyen. A kánákat is nagyon szeretem, nagy foltokba ültetem a gyepbe vágott ágyásokba. Még talán a muskátli ad színfoltot.

– Mindegyik piros virágú.
– Bejártam a világot, és a benyomásokat próbálom a magam nyelvére, a magam kertjére lefordítani. Azt vettem észre, hogy nekem az a megnyugtatóbb, ha csupán egyetlen szín, a piros egészíti ki a kert alapvetően zöld színét. Ezért piros a kána, a rózsa, a dáliák, a  muskátli, sőt még a kaktuszaimat is úgy válogattam össze, hogy piros virágúak legyenek. Úgy érzem, ha más színt is behoznék ide, akkor nehezebb lenne figyelnem az összhangra, szétoszlana a figyelmem. A kert a művészetemet is tükrözi kissé: ha kint is összhang van, akkor bent is, azaz a szobraimban is.


Ez a cikk a Kertbarát Magazin 2017 évfolyamában jelent. Úgy gondoljuk, hogy még most is kellemes és hasznos olvasmány, hiszen a kert jelenleg is látogatható. A kert programját a A szobrász és a kertje cím alatt találod. Köszönjük a szerző hozzájárulását a cikk közléséhez.

A szerzőről

A Kertbarát Magazin a program indulása óta képes riportokat ad közre a látogatható kertekről. Algeier Wendy, a lap szekesztője, e cikkek szerzője saját bevallása szerint munkája egyik legélvezetesebb és kellemesebb része, amikor egy-egy ilyen kertbe ellátogathat, megismerheti készítőjét, tulajdonosát. A közvetlen hangvételű írások hű képet adnak a kertről, és esetleg személyes látogatásra csábítanak.


Szólj hozzá te is!

Hozzászólás előtt kérjük, lépj be fiókodba!
Még nincs fiókod? Hozd létre itt!